Tarzi: komPOST

Mint ahogy az előző posztomban írtam, sikerült teljesítenünk egy élményekben gazdag éjszakai túrát. Ám itt még nem ért véget ez a november végi hétvége. Kedvesemhez fél 2 magasságában érkeztem meg, mire sikerült elaludni, lett fél három. Másnap reggel korán volt ébresztő, hiszen várt egy még számomra új munka.

A Magyar Élelmiszerbank Egyesülettel karöltve a Szekszárdi Nagycsaládosok Egyesülete közös, tartósélelmiszer-gyűjtő akcióba kezdett a rászoruló nagycsaládosok megsegítésére. Itt vállaltam be egy kis önkéntes munkát.

Bevallom elsőre számomra furcsa volt a dolog, nem tudtam pontosan mi lesz a feladatom, mit várnak el tőlem. De szerencsére minden rendben ment. Végül a gyűjtőpontnál segítettem, átvettem az adományokat, köszönőkártyát osztogattam, illetve tájékoztatást nyújtottam arról, hogy mi fog történni a felajánlásokkal. Bevallom pozitívan csalódtam az emberekben, és igen is tudnak segíteni egymásnak, kortól, nemtől, szociális háttértől függetlenül.

A fáradtságom ellenére semmilyen gondot nem okozott, hogy folyamatosan mosolyogjak, udvariasan tájékoztatást nyújtsak, és egy-két jókívánsággal az útjukra engedjem azokat, akik egy csomag liszttel, tésztával vagy esetleg fél bevásárlókocsinyi cuccal segítették az akciót. Nagyon sok adomány gyűlt össze, és ezeket szigorú leltározás után, meghatározott feltételek szerint szortírozzák, végül helyi rászoruló nagycsaládosoknak kerül kiosztásra.

Balu barátom anyukájával is összefutottunk, aki nagyon megörült, amikor meglátott minket (akkor már ott volt kedvesem és öcsém is), és szót is adott a véleményének, hogy milyen jó hogy mi is így gondolkozunk, és olyan jó látni, hogy mi fiatalok is szeretnénk segíteni, és kivesszük a részünket valahogy egy ilyen megmozdulás alkalmával.

Számomra egy nagyon jó élmény volt ez a nap, nagyon szívesen foglalkoznék a továbbiakban is önkéntes munkával, az emberek segítésével, remélem sikerül valami hasonló területen elhelyezkedni, végre munkát találni, vagy ha nem is ilyen területen találok munkát, de biztos fogok találni alkalmat arra, hogy hasonló programokon részt vegyek.

Miközben végeztem a dolgomat azt vettem észre, hogy egyre nagyobb öröm jár át. Ez nem az a fajta öröm, amikor az ember azért örül, mert tudja, hogy munkájáért megdicsérik vagy ilyesmi. Ez egyfajta elvárások nélküli, feltétlen boldogság volt a számomra, amit most tapasztaltam.

Ezúton is köszönöm, minden kedves felajánlónak, aki hozzájárult az akció sikeréhez! Nem rajtunk múlt az egész, mi csak a katalizátor voltunk, ami megteremtette a lehetőséget, hogy a tenni vágyó emberek, családok mindannyian mosolyt varázsolhassanak egy másik család tagjainak az arcára.

Végül egy apró történet erejéig elkanyarodnék:

Épp álltam a bevásárló kocsi mellett, mikor elment mellettem egy kis srác a barátaival, egyszer csak visszafordult rám nézett és megkérdezte, hogy nem én vagyok-e az, aki „katonaruhában tartotta bemutatót a Sportágválasztó-n” még szeptemberben. Mondtam, hogy igen én voltam ott a csapattársaimmal, akikkel népszerűsítettük az airsoftot, mert meghívást kaptunk az adott eseményre. Megkérdezte, hogy most miért nem vagyok katonaruhában, meg úgy általában mit csinálok. Ezek után elmagyaráztam neki, hogy még mindig nem katona vagyok, és épp mit csinálok. Láttam, amint azon őrlődik, hogy akkor most, hogy is van ez. Majd rám vigyorgott, szép napot kívánt és futott a barátaihoz, akik egy pár méterre vártak rá.

Érdekes tapasztalat volt, hogy ennyi idő után is sikerült maradandó nyomot hagyni egy kis srácban, aki immáron a barátainak mesélt a katonaruhás fiúkról, akik közül az egyikkel most találkozott, és teljesen más dolgot csinál, valamit gyűjt és az majd talán picit segít másoknak.