Az előző részben muszáj volt néhány szót szólnom a Szent László Hadosztályról, hogy egy felületes képet kapjatok az alakulatról. A következő néhány bekezdésben szeretném, ha megismernétek Heidecker János bácsit, a Szent László hadosztály hiradó zászlóaljának rádiós őrmesterét. Anno 16-17 évesen ismerkedtem meg vele, és megkértem hogy mesélje el a történetét. Sajnos beszélgetéseink után két évvel eltávozott közülünk.
Kérlek bocsássatok meg, ha néhol pontatlanul fogalmazok, de János bácsi olykor átváltott német nyelvre miközben beszélgettünk, hiszen egy kis sváb faluból származott, és otthon németül beszéltek. Az én német tudásom meg hagy némi kívánni valót maga után.
Heidecker János 1922. május 27-én született Aparon (később Aparhant). Egy lánytestvére volt, aki 1920-ban látta meg a napvilágot. Aparon elvégzett elemi iskolája után a bonyhádi evangélikus gimnáziumba folytatta tanulmányait. A gimnáziumot 1936-ban fejezte be. 1944-től 1945-ig a Szent László Hadosztályban teljesített szolgálatot, mint híradós és rádiós. Ő volt az egyetlen rádiós a zászlóaljában, aki az angol fogságból hazaszökve, 850 kilométert megtéve, hazaért és túlélte a második világháborút.
Édesapja az első világháborúban a 17. honvéd gyalogezrednél teljesített szolgálatot. A doberdói ütközetben összeismerkedett egy Stockinger nevű katonával, aki később a II. világháború alatt Szekszárdon volt hadkiegészítő parancsnok. Ő sorozta be a fiatal Heidecker Jánost. Mivel 4 gimnáziumi évvel rendelkezett és így tanult embernek számított, édesapja segítségével nem a gyalogosokhoz vezényelték, hanem rádiós kiképzést kaphatott. Pécsett a 4. híradózászlóaljnál kezdte a katonaéletet. Nehézséget jelentett számára a Morse-jelek megtanulása, hisz aki ehhez az egységhez került fiatal, már rendelkezett rádiós és Morse ismeretekkel, de a hét hónapos kiképzés alatt sikerült ezt is tökéletesen elsajátítania.
Bár a „híradósok” nem harcoló, hanem kiszolgáló alakulat volt; tehát tevékenységüket a frontvonal mögött 10-15 kilométerre fejtették ki, jelentőségük óriási volt a fegyveres alakulatok számára. Minden hónapban új kódjegyzéket kaptak, melyet memorizálni kellett, és fogságba kerüléskor azonnal meg kellett semmisíteni, el kellett égetni, illetve felejteni.
Kemény és ádáz harcot vívtak a Garam és az Ipoly vonalán, ahol biztosították a német visszavonulást. Óriási veszteségeket szenvedett az egész hadosztály, míg végül 1944 karácsonyán visszaszorították az oroszokat. És tartották a letkési hídfőt. 200 Fő maradt életben, majd ezek után megkapták a visszavonulási parancsot.
János bácsi emberéletben soha nem tett kárt, de szívesen emlékezik a Kárpátok északi lejtőin történt vadászatokra. Felettesével rendszeresen járták az erdőket, egy alkalommal nyolc nyulat lőttek és két napig az egész szakasz nyúlpaprikást evett.
A Hadosztály súlyos veszteségei után, annak életben maradt tagjai Pápa környékén kaptak elhelyezést újjászervezés céljából. Tavasszal azonban már a Balaton-felvidéken és Zalában és a Mura völgyében harcoltak, majd délnyugati irányban, fegyverrel a kézben vonultak vissza osztrák területre.
Böhönyénél megsérült, mikor egy mellette becsapódó aknagránát repesze a fejét súrolva repült tovább: "A rádiónk elromlott ezért ki kellett mennem a lövészárokhoz, és ekkor becsapódott mellettem egy gránát, aminek a repeszdarabja felsértette a fejbőrömet". Elmondása szerint a legnagyobb szerencséje az volt, hogy nem volt bekötve sisakjának az állszíja így a srapnel a lendületével "csak" a sisakot vitte le a fejéről.
Mikor Twinbergnél a Szent László Hadosztály megadta magát az angoloknak, Heidecker János őrmester is fogságba esett. Mivel kitűnően beszélte a német nyelvet, ezért tolmácsként tevékenykedett a fogsága alatt. A fogság ideje alatt szabadon mozoghatott, bármikor kimehetett a közeli faluba, hogy munkát vállaljon és ezáltal némi pénzmagot szerezzen. Azonban azt már nem várta meg, hogy átadják őt a magyar hatóságoknak, hanem a szőkés mellett döntött. 1945. május végén szökött meg az angol fogságból, és 17 nap alatt 800-850 kilométert tett meg gyalogosan, hogy hazaérjen szülőfalujába. Szentgotthárdnál érte el a magyar határt. Felsőszölnökön (Szentgotthárd melletti kis település) bújt meg Szukics Istvánnál és feleségénél. Két napig tartózkodott titokban náluk, még a falu sem tudott ottlétéről. Ott hagyta a katonaruháját és mindenét, ami a hadosztályhoz kötötte, hogy semmisítsék meg. Szukicsék adtak neki civil ruhát, élelmet, majd kétnapi pihenő után éjszaka útnak indult. Az utolsó százegynéhány kilométert két nap alatt tette meg. Mire az aratás kezdődött hazaért.
A háború után sokat bonyolított János bácsi helyzetén, hogy egykor a Szent László Hadosztály katonája volt, ezért az összes fényképet, dokumentumokat és jelvényeket meg kellett semmisítenie, ami kapcsolatba hozhatta a hadosztállyal. De így is csak kétkezi munkát vállalhatott. 1948-49-ben Szekszárdon kendergyári munkásként kereste kenyerét.
1948 januárjában nősült meg Aparon. A kitelepítés után Tevelre kellett költöznie feleségével, két gyermekével és felesége szüleivel. Itt kellett újraindítania életét. Később innen járt Szászvárra a szénbányába dolgozni. Majd az ötvenes években Hantra költözött a család és itt eresztettek gyökeret maguknak. Heidecker János nyugdíjazásáig, 1982-ig Aparhanton a TSZ-ben dolgozott lovaskocsi-hajtóként.
Van egy tárgy mely végig vele volt a háborúban, mely az utolsó kézzelfogható emlék a hadosztályban töltött évről, az egész életéről, mely a haláláig egyik legféltettebb kincse volt, az imakönyve.
János bácsi beszélgetésünk után két évvel 2004-ben halt meg, itt Szekszárdon.
…
A szovjetek a háború után azokat, akik a Szent László Hadosztályban szolgáltak aknamentesítésre vezényelték a Balatonhoz, ezért igen kevés túlélője akadt az ezrednek. Mégis találtam egy túlélőt Heidecker János bácsi személyében, az egykori híradós őrmestert. Bár most már nincs az élők sorában, de beszélgetéseink emlékét örökre megőrzöm.
Szántó Lóránt: A Szent László hadosztály balladája
„Háborúban hallgatnak a múzsák” –
mondták bölcsen a rómaiak egykor,
de ha a hősök sírját már behúzták,
megfeledkezik róluk az utókor,
mert elmúlt már éppen két emberöltő,
s már nem festi vér vörösre a hantot,
akkor nem hallgathat sohasem a költő!
Szólni kell! Kézbe kell venni a lantot!
Hogy volt egy hadosztály, mely el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!
Mint annyiszor a történelmünk során,
Hazánk felett az ég sötétre borult,
És magyar vér ömlött földjeink porán,
mert elvesztettük a világháborút.
Mikor a győzelem reménytelen volt.
Jó magyar népem, nehéz döntést hoztál,
Hogy becsületünkön ne essen folt,
Megszületett a Szent László hadosztály.
A hadosztály, mely soha el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!
Ma már alig vagyunk, kik emlékszünk még
A hős csatákra. S ki emlékszik mindre?
Soroksárra? Hogy Dunaharaszti ég?
Isaszegre? Letkésre? Kicsindre?
És a felvidéki ütközetekre?
A dunántúli utolsó harcokra?
A fagytól fekete halott kezekre?
S a vérbeborult baráti arcokra?
A hős hadosztályra, mely el nem bukott.
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!
Ajánlás
Fiatalok! Soha ne felejtsétek,
És mondjátok el, ha ti lesztek vének!
A Szent László hadosztály, el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.